Mosolygok, teszem, mondom, kérem, adom, amit vársz kedvesen, mégsem valódin. Mi ez az érzés, mi szívemig le sem érve elakad? Annyira szeretnék pedig érezni már végre valamit. Őrület. De hisz érzek, vagy mégsem? Hisz annyira valóságos. Visszautasított énem könyörög a feloldozásért. Valami nem jó. Nem az, tudom. Feltépve minden fájdalmat, félelmet, annyira szeretnék szeretni úgy, ahogyan te engem. Mondd, miért nem megy? Hisz minden olyan jó, csak az a fránya érzés, hogy önmagam vagyok nincs sehol. Mégis mit kellene éreznem? Te jó ég, hisz nem is tudom…
Végül beleunsz. Feladod, hisz alig kapsz. Belém fektetett időt, támogatást, figyelmet, mert nem jön vissza semmi. Nem áramlik. Pedig annyira vágyod, hogy mindabból, mit adsz, te is viszont érezz. Hogy megnyíljak. Majd félsz. Néha alig közeledsz. Nem beszélsz, mert válaszaim nem elég melegek. S egy nap feladod. Nem is tudom, hogy az érzés benned halt meg. Megöltem. Mert amit adtál, nem találtam magamban. Ki nem fejezett, elfojtott vágyaimmal túltelítődött érzéseim útban álltak szívem ajtajában, hogy melegségedből kapva, te bármit viszont érezz. Nem tudtam adni. Sem elfogadni. Pedig annyira akartam. Érzelmi tűzfalam repedésén át belső rendszerem még érinthetetlen.
Majd ingerküszöböm ajtajában ólálkodó fájdalmam, alázatom kezét fogva térdeltet. Újra tanít érezni. Annyira intenzív, hogy képtelen vagyok elnyomni, lehazudni, mert minden gátat áttör.
Sírsz. Végre érzel. Nem ezt akartad, nem így, sőt! De ahhoz, hogy amire vágysz átérezd, előbb a fájdalom ajtaja nyílik. Mint orkán süvít végig testeden összes sejtedet szólítva: Érezz! És most először megy. Most először bocsánatot kérve önmagad felé fordulva belátod, hogy képtelen szereteted mindent tönkretett. Haragszol. Először rá. Majd rájössz, igazából magadra. Egyedül maradtál. De legalább érzel. Az első igazi érzés, ami lényednek valódi, az a fájdalom. Mindent tisztító józansága felemelve fejed kéri, hogy láss, s ha tisztán látsz, érzel.
Majd fájdalmad hív, hogy menj végig az úton és higgy benne, hogy vele együtt jön az összes érzelem, melyre oly régóta vágysz. Csak hidd, hogy így lesz. És akard utad végigjárni. Lesznek támogatók, kik mint útjelzőtáblák megfogják kezed, de az út egyedül a tiéd. Mindvégig. Nem adhatod át terhed senkinek. Most léted felelősségét tanulod cipelni hibáztatás, fásultság, ernyedtség és a kudarcérzés valószínűségének legkisebb esélye nélkül. Mert már érzel. Fájdalmat. S általa a szivárvány összes színét azon az érzelmi tejúton, melynek céljában ott a boldogság. Hogy végre érezhesd, mit nem éreztél még soha. Vágyva a vágyhatatlant, az örömöt mi benned éled. De előbb a fájdalom jön...
Én fogom a kezed. Mert szeretlek.
Tőrincsi Tímea