Amióta látok, az élet vezet. Minden találkozásom hozzám tett. Amit lehet, csak visszapillantó tükörbe nézve merek megérteni, bevallani magamnak. De amióta látok, azóta az élet vezet. S ha belekerülök egy helyzetbe, már nem azt kérdezem, hogy de hát miért történik ez velem, hanem azt, mit szeretne a helyzet mutatni nekem? Kérlek, engedd, hogy értsem, ebből vajon mi a nyereségem! Mit kell tudnom, mondd! Mert hát most nehéz, így biztos tanítani akar, de mit?
Megígértem magamnak, hogy vigyázok arra a kislányra, a Nőre, aki vagyok. Kitettem a hűtőre egy fiatalkori képemet, hogy emlékeztessem magamat arra, feladattal érkeztem. És nem mások hagytak cserben, hanem én saját magamat. Igen, végül rájöttem. Nehéz volt, de minden egyes mondat, amikor apámra hivatkozom, azt a tiszteletet mutatja, amit mind a mai napig érzek iránta.
Amiben egyben benne van az erős vágy is, hogy bár tisztelem, de mit meg nem tettem volna azért, hogy úgy szeressen, úgy mutassa ki, ahogy én szerettem volna, hogy Ő szeressen. A mai napig megvan bennem az érzés, engem hogyan kell jól szeretni. Míg végül rájöttem, apám után párkapcsolatomban kerestem ugyanazt az érzést, egészen eddig, míg másoktól megkapni vágyott igényemet le nem tettem.
Apám, első férfimintaként, tanítani jött. Sok mindent, saját magamról. Csakhogy nem úgy, ahogy azt én ideálisan képzeltem, ahogy nekem kényelmes, hanem úgy, hogy emlékeztessen a felelősségemre. Önmagamért! Hogy bármi történjen is, bármilyen behatásnak is tegyen ki próbatételként az élet, én magamat szeretni jöttem.
Ez az elsődleges és legfontosabb feladat. A minap esett le, mikor egy beszélgetésben őt idézve, mint villám csapott belém, te jó ég, én mindig arra vágytam, hogy az apám elismerjen, elfogadjon, megdicsérjen, hogy valóban büszke legyen rám! Lehet, most te is azt mondod, vicces, mert én is, de hát pont, hogy nem ezt kaptam! Kritizált, és rajtam javítani, vagy másnak látni akart. Az én apám fiút szeretett volna. Én meg nagyon Nő vagyok. Hát kaptam tőle erőt. Hogy ezzel mit kezdek, negyven elmúltam, mire rájöttem, bármit elérni, és azon túl is! Másokat emelni. Mert ahhoz bizony erő kell. Pedig én úgy éreztem, pont mást kaptam, mint amire szükségem lett volna, mert hát nem kaptam biztatást. Mert nem jöttem rá, hogy ahol magamra hagytak, lett a megoldás, hogy magamra találjak. Ez volt a feladat. És nem értettem. Eddig.
Ha értenéd az életet, lennének megoldásaid és nem lennél elveszett, s végül a haláltól sem félnél. Apám azt tanulta, ha dicsér, én elkapatom magam. Őrület, nem igaz? Pedig a dicséret megerősít abban, ami jó benned. És Ő nem tudta. Másképp tudta, hát nem tette. Csakhogy a folyamatos visszafogott érzelmek, miközben mérhetetlenül büszke volt rám, és ahogy ezeket a sorokat írom is, könnybe lábad a szemem, végül megértette velem, hogy ez volt a feladata. Erre tett ígéretet. Hogy viselkedésével, blokkjaival, visszafogott hihetetlen bölcsességével és szeretetével, amit, nem mert kimutatni felém, mert ő sem tudta, hogyan tegye, egyértelműen üzente: én így vigyázom rád! Arra, aki te vagy. Csak maradj a földön, kislányom! Ne bízd el magad! És én félreértettem.
Azt felejtettem el, hogy a szárnyaim igenis magasságokba hívnak, és hogy feladatom pont az, hogy szüleim gyengesége ellenére is megtaláljam– bármi történjen is velem– a saját szárnyaimat! Bármekkora orkán is fúj ellened, merd megmutatni! Neked is ez a feladat! Felelősséget vállalni a mindenség közepette, saját magamért! Hát megígértem annak a kislánynak, aki az apukájától várta volna a megerősítést, és hidd el, tudom neked is könnyebb lett volna, de érzed, hogy ez a feladat?
Szóval megígérni magadnak: vigyázok rád! Arra, aki te vagy. Mert már értem, apa. Mert minden férfi, aki erre az elfogadtatási vágyra, ha úgy tetszik, mintára érkezett, mutatta meg végül, hogy nem megértetni, szeretetet nyerni, megbecsülést kapni kell, hanem önmagamat elfogadva, megadva magamnak mindazt, amit egykor mástól vártam, ez a valódi házi feladat.
Tudd, mennyit érsz, és ne érd be kevesebbel! Egyetlen hibád, ha elfelejted az értékedet. Vigyázz a kislányra, aki ma is egy részed, és kézen fogva őt mutasd meg neki, biztonságban vagy! Erre kapcsolódhasson az a Férfi, aki szintén vigyázni tud rád. Az, akire ott legbelül te is vágysz. Mert lényeddel szavak nélkül is közvetíted, ki vagy, és hogyan illik vigyázni arra, aki te valójában vagy. Rád. Nem könyörögsz, nem rinyálsz, nem vagy arrogáns azért, hogy ami neked jár, elvedd. Egyszerűen csak szeretsz. Önmagadat, hogy a benned érezhető szeretet által ismerjen rád. Légy szelíd, de határozott. Tudd, ki vagy! Ennyi elég. Csak engedd, hogy megtörténjen az, amire vágysz. Mert elhiszed, hogy érdemes vagy rá! Mert már tudod, hogy így van. Köszönöm a tanítást, apa!
