Én zárom el magamat. A nekem szóló belső monológ, a gondolataim a szögesdrót, és te vagy a börtön. Aki engem bánt, én vagyok. Csak akkor sérülök, ha elhiszem azt, amit magamról gondolok. Ami még rosszabb, hogy ezt a másik is érzi. És igazodni is ehhez fog. Úgy bánik veled, ahogy magadra gondolsz. Ott fojtod el önvalód. A bátorságot, hogy magadért kiállva nemet mondj. Felvállald magad, legyen ez az érzés bármilyen nehéz, először bármilyen rossz. Mert így gyógyulsz! Felismerés, megértés, elfogadás, megbocsátás, elengedés.
Felismerés, hogy minden, ami bár egykor veled, ellened történt, azt ma magaddal teszed. Áldozatnak érzed magad? Ne megmentőt keress, hanem feloldozást! Engedélyt önmagadtól, hogy felismerhesd az érzést, mert fáj. Ezért dugtad el. Csak úgy gyógyul, ha napvilágra kerül. Nem baj, ha félsz és elsőre nem megy! Gondolj rá, mintha olyanra kérnének fel, amire bár vágysz, de még sosem csináltad. Vállald el! Majd útközben megtanulod. Csináld! Bátran, úgy, ahogy neked jó!
Mit hiszel magadról? Nézd meg, érezd át, keresd meg magadban a fájdalmat, mi az, ami bemozdítja nálad az érzést? Ha azt olvasod, hogy társad tükör, ezért van! Mert létével pont azt piszkálja, arra rezonál, azt tükrözi vissza, ami benned van! Mint égő, lüktető seb, korábbi sérülésed emléke, társad viselkedésére azonnal belobban. És fáj. Ezért védekezel. Mert te olyan vagy! Hangzik el sokszor. És te tudod, hogy nem. Ha végre megengednéd magadnak, hogy netán gyenge, hogy nemtörődöm légy, hogy lazíts, hogy pihenj, hogy felhagyva a maximalizmusoddal a lakás mindig patent legyen, mondd, ki lennél te? Tudod egyáltalán? Megengednéd-e magadnak, hogy tudd? Nem. Még persze, hogy nem…
És amit magadnak nem engedsz meg, azt bizony másnak sem. Még a gondolatát se, hogy szóvá tegye. Mert fáj. Ezért fojtod el, ami rengeteg energiádat felemészt. Ő meg jön és piszkálja, hogy old meg, de hát semmit se tud rólad! Milyen jogon kritizál, kér számon? Ott volt? Nem! És ami még rosszabb, hogy te sem. Mert nem emlékszel. Nem akarsz emlékezni! Szóval a lazaság, a jókedv, és ha jobban tetszik a "nemtörődömség" vagy mindaz, amit a másiknak nem engedsz meg, valójában magadnak nem engeded!
Tedd fel magadnak nyugodtan a kérdést.
Ki nem engedte ezt meg nekem? Ki tette ezt valójában velem? Ki nem engedte, hogy megállj, pihenj, hogy erődnek megfelelően teljesíts, hogy lelked mélyéről önfeledten kacagj csend helyett, mert örömöd még megzavarná megszokott keserűségét? Ki tette ezt valójában veled?
És emlékeztesd magadat a helyzetre. Arra a pillanatra, ahol egyszer, s mindenkorra megtagadtad önmagad. Ott kell a saját kezedet kézen fogni! Ott, ahol megtiltották, megtagadták, hogy úgy érezz, úgy fejezd ki magad, ahogy Te valójában érzel. Hogy olyan legyél, aki Te vagy! Boldog, felszabadult, spontán, őszinte, mert akkor léted mindent beragyogna. És féltek. Féltek, hogy csillogó lényed mássága elfojtott világuk álszent nyugalmába bezavar. Ezért rosszallóan rád szóltak: ne tedd! Te pedig hittél nekik. Elhitted, hogy így kell...
Emlékezz a helyzetre, ahol nem volt ki megvédjen, mikor nem volt még erőd kiállni magadért. Nem is tudtad, hogy megteheted! Lehet épp az vétett ellened, kinek védenie kellett volna. Vagy azt hitted, hogy véd, de cserbenhagyott. Ott, akkor, még érezted mi történt. Ám, hogy csalódásod elrejtsd, inkább megtagadtad önmagad. Mert az nem lehet! Nem, az nem, hogy ő bánt, hogy ő nem ért, nem támogat, nem véd meg! Így inkább érzéseidre mondtál halálos ítéletet. Magadat ítélve meg rossznak.
Egy helyzet mindaddig ismétli önmagát, míg megtagadott érzéseidet meg nem gyógyítod. Fel nem tárod, hogy védekezés helyett azt tudd mondani: igen ezt érzem. Ez az érzés az enyém és én elismerem. Ez én vagyok! Ha nem tetszik, akkor is. Igen. És nem védekezel. Mert most igazságodról nyilatkozol. Minden helyes, amit érzel. Fáj, igen. Érzéseid iránti alázattal végre elismered, ez van. Ha nem tetszik, akkor is. Így indulsz el a másik nézőpontjába helyezkedve, érteni akarva őt, nem menekülve és nem harcolva önmagadért, a saját igazadért a gyógyulásod felé. Alázat az, amikor nem véded magad. Amikor nincs önvédelem. Mert nem az igazadról van szó. Az igazságról, ami csak úgy van. Önmagáért.
Mikor minden, ami addig maga alá gyűrt egy újabb helyzetben felismerteti magát és te mosolyogni tudsz, elmondhatod meggyógyultál. Mikor történetedet felidézve mások sírnak nem te, akkor gyógyultál meg igazán. Megértetted, elfogadtad, megbocsátottad, szélnek eresztetted.
Mikor abbahagyod a mutogatást, a hárítást, a felelősség alól kibújást, az én erről semmit nem tehetek, velem tették, szóval „mindig a másik” hibáztatást, szabad leszel. Mert tudni fogod, hogy minden döntés, minden reakció, minden tetted másokra is hat, ahogy rád is. És te ilyet nem teszel! Mondhatnánk ilyen az élet! Nehéz volt? Igen. Most könnyebb? Igen. Lelki állóképesség. Erre nevel! Mert már tudod, csak akkor bánthatnak, ha arra engedélyt adsz. És te ilyet nem teszel.
Igen, sokszor súrolni fogod mások határait önmagadért, ezzel is jelezve, hogy tartsák tiszteletben a tiéd! Határtól határig húzódó egységben lehet önmagunkon belülre és kívülre is erőteljes biztonsággal mozogni. Mikor azt mondom, hogy eddig jöhetsz és nem tovább! Ha beléptél a határaimon, be kell tartanod a játékszabályaimat, amit én magam is betartok.
Élni és élni hagyni, figyelni és figyelembe venni, tisztelni és tiszteletet kiváltani kapcsolati alaptézis, melegsége egyetlen erőteljes harmónia, amit úgy hívunk, szeretet.
Tegyünk végre rendet…
