Csak annak van vége, amit magadban feladtál…

mert már nem szolgál jól téged.

Kétélű mondat, értsd, amire jelen helyzetedben szükséged van. Kitartani, egyben tovább menni, ám kétségkívül új nézőpontok mentén. Egy helyzet elviselhetetlensége mindig szükségszerű változtatásért kiált. Érzéseid folyamatos nyomás alatt tartanak, megállás nélkül jelezve, hogy baj van. Ha nem cselekszel, nem döntesz, végül kikényszerítődik a helyzet, amit már nem hagyhatsz figyelmen kívül. Mindegy a kiváltó ok, megteremtődik.

Mennyit is elmélkedtünk feleslegesen, hogy a másik viselkedése, hozzáállása, magatartása milyen kényelmetlen is számunkra, szinte már önzőségnek titulálva, értetlenül állva a „miért nem lehet másképp előtt”. A másik reakcióit koslatva vontunk le ítélkező következtetéseket ahelyett, hogy saját életünk, hozzáállásunk, viselkedésünk, reakcióink tükrében értenénk meg a helyzetet. Mert azt sokkal, de sokkal nehezebb… Hát, ha nem megy, végül kénytelenek lettünk kényszerítő erejénél fogva saját felelősségünket kézenfogva cselekedni. Befelé figyelni. Mit tehetek én? Ilyet azért korábban nem nagyon kérdeztük, igaz? Szóba sem álltunk saját magunkkal. Mert hát én tuti nem tehetek róla. Most az önfegyelem, elővigyázatosság, mások védelme, az elkülönítés, a még rosszabb helyzet kialakulásának megfékezése azt üzeni számunkra, hogy a másik igenis fontos. Mert én is az vagyok.

A változás elsőre minden jóérzést visz, mert félünk az ismeretlen megtapasztalásától, pláne a következményektől. Takarítva teremtünk újat, szinte szó szerint. Elzártságunkban rejlik az igazi egység. Mindenki magára vigyáz, ezzel másokra is. Nem is annyira távol, épphogy közelebb vagyunk egymáshoz. Elzártságunk korántsem annyira nyomasztó, mint eszeveszetten száguldó, önös érdekekért versengő, pénzhajhászó életmódunk rohanó tempója. Valami átrendeződik. Beszélünk egymással. Felhívlak, bár hónapok óta nem találkoztunk. Eszembe jutsz, mi lehet veled. Féltelek, biztonságban szeretnélek tudni, érdekelsz. Figyelmünk által kapcsolódunk. Óvatosabban, lassabban élünk. Végre egymásra is tekintettel. Védünk. Meg lehet állítani. Le lehet lassítani, de ehhez felelősségvállalásra, megváltozott magatartásra, viselkedésre van szükség, ami valljuk be, magától korábban sehogyan sem ment. Hát a helyzet kikényszerítő ereje szépen megoldja.

Nem tehetsz mást. Felelősséget vállalsz, mint korábban talán soha, kivársz és kapcsolódsz. Félted idősödő szüleidet, gyermekeidet és gondoskodni akarsz. Pedig, lehet sosem volt időd még felhívni sem őket, nemhogy bevásárolni nekik, hogy ne kelljen boltba menniük. Érzed az erejét, ha rájuk gondolsz? Ez a szeretet. Megtanulod csendes magányodban, félelemmel kikövezett gondolataid mentén, miközben nagyon ügyelsz, hogy ne húzzon mélyre, hisz neked józanul kell cselekedned! Lelassul az élet. Muszáj volt, hogy így legyen. Tarthatatlanná vált az elidegenedés, az önzésből adódó izgága boldogtalanság magánya. A változáshoz idő kell, különben nem tanulunk belőle. A rossz úgy múlik el, hogy szenvedéssé alakítjuk. Megéljük benne önmagunkat és a másikat is, hogy ki tudd végre mondani, sajnálom és megfogjuk egymás kezét. Ettől a pillanattól valami új kezdődik el. Most az alapokat tesszük le, de menni fog.

Nem létezik jó vagy rossz, most összetartás van! Nem létezik szeretlek, nem szeretlek, vigyázz magadra van! Nem létezik sikeres, vagy lúzer, fontos vagy nekem van! Nem oszt meg szép vagy csúnya, te is ember vagy van! Nem létezik pánik, vagy könnyelműség, odafigyelés van! Nem létezik olyan, hogy rosszul, vagy jól viselkedsz, egy célunk van! Meggyógyulni.

Jelentkezz nálam online konzultációra, hogy harmonikus maradjon az otthon töltött idő alatti párbeszéd: 06/30/490-4444

Kövess Instagramon!

Follow

Írj nekem ha bármi kérdésed van!

Írj e-mailt a -ra,
vagy töltsd ki az alábbi űrlapot!

Küldés