Értékeld amid van, különben az élet megtanít értékelni, amid volt...

Miért látjuk előbb a hiányt, mint a jót? Miért folyton arra figyelünk?

Miért látjuk előbb a hiányt, mint a jót? Miért folyton arra figyelünk? A hiány csak akkor szolgál, ha javítasz is a helyzeten. Elégedetlenséged csupán kapcsolatod sírját ássa, megbénítva vele a másikat. Nem beszélsz, mert hát tudnia kellene, de nem tudja. Vagy épp hogy beszélsz, de dühkitörések, vádak közepette, amitől te is csak egyre rosszabbul érzed magad. Hát még ő. Olyan vagy, mint derült égből a villámcsapás. Ám, azon kívül, hogy kiengedted a szellemet a palackból, nem teszel semmit.  Hibáztatással, számonkéréssel, nem indítható be jó irányú változás. Gondolod, majd replikából megoldod? Úgy érzi, bántod. Majd elfojtasz. Persze az sem jó. Érzed, hogy nem az, mert az életerőt szívja el. Aztán már nem érdekel. Menekülnél, annyira eleged van. Pedig benned szunnyad az erő, maximum kevés az akarat. Lemondasz arról, hogy bármin is képes vagy változtatni. Nem is tudod, hogy így van. Várod a csodát, ami nem jön. Majd feladod. Mert úgy jobb lesz. Nincs erőd, időd elindítani, végigvezetni a változás folyamatát. Nem ismered lehetőségedet, miközben azonnali eredményt akarsz. Ki kell, ábrándítsalak, ilyen nincs! Az azonnalit is folyamat teremti. A válság sosem akkor keletkezik, mikor észleljük, jóval előbb. Az a végállomás, amit igen, ketten hoztatok össze. Nem csak ő, te is. Jobb, ha belátod és abbahagyod a felelősséghárítást, mert nem leszel tőle jobban. Bár tovább puffognál, remélnél, várnál, hogy valaki majd megment, vagy az idő megoldja, mégis ez az a pont, ahol már akkora a keserűség, hogy nem mehetsz el mellette. Miért kell megvárni, hogy késő legyen és rámondhassuk a kapcsolatra, meghalt? Nem túl drága ár ez cselekvés helyett?

Ideje túllépni a sztereotípiákon. Lehet az első bátorságpróbád az, hogy támogatást kérsz. Sokszor szinte hallom, mekkora kő esik le a felismeréssel, hogy te jó ég, ha én ezt előbb tudtam volna! Hát élj a tudás lehetőségével! Mert lehet, halálra idegesít a szétszórt zokni a kanapén, de fél év után előporszívózva már dehogy érdekelne, ha szétszórja. Nem rónád fel, csak már nincs kinek.

Furcsa az ember. Kizárólag a veszteségeiből tanul, vagy abból se. Felmagasztaljuk elégedetlenségünket, beáldozva érte boldogságunkat, mert képtelenek vagyunk határt szabni negatív gondolatainak. Azt működteted, amire a figyelem irányul. Ha a rosszat veszed észre, abból jut több. Ha a jót, abból. Azt teremted.

Ne ledönteni akard életed közösen felépített kereteit. Tanulj meg újrakeretezni, vagy az élet tanít meg rá veszteségeid árán.  Akkor lesz a legnagyobb szükséged az erődre, és ki tudja végre megtalálod-e…

 

Írj nekem ha bármi kérdésed van!

Írj e-mailt a -ra,
vagy töltsd ki az alábbi űrlapot!

Küldés